Érdekesen telt az elmúlt egy, pár hét. Nem is azért, mert annyira sok minden történt volna, sokkal inkább az érzelmek és érzések miatt. Furcsa, vegyes érzések kavarogtak végig bennem, amiket nehéz megfogalmazni.
Leginkább a félelem és az öröm között őrlődtem. Féltem, félek . . . Hogy mitől? Nehéz megfogalmazni. Talán az új helyzettől, ami előtt állunk. Féltem a terheléses cukor vizsgálattól is, ami koránt sem volt olyan vészes, mint ahogyan azt leírták, elmondták.
Itt, ebben a városban nem sima cukros vizet kell inni az első vérvétel után, hanem cukros teát. A cukrot, vagyis a tömény glükózt az SZTK biztosítja, a teáról a kismamának kell gondoskodnia, ami nem lehet gyümölcsös, csak és kizárólag fekete tea lehet. Nem volt vészes és még csak rosszul sem lettem tőle, pedig nem vagyok oda töményen édes dolgokért. A második vérvételt is nagyon jól viseltem és nem volt semmi probléma. Eredményt még nem tudok, de magától a vizsgálattól fölösleges volt a félelni. Azt hittem ez az érzés el is fog múlni.
De nem. A félelem megmaradt, valami furcsa érzés, ami rám telepedett. Nehéz túl lenni rajta, nehéz beszélni róla (ezért nem írtam eddig, mert nehéz leírni is). Félek attól, hogy annyi mindenben fog változni az életünk, hogy azt a kapcsolatunk nagyon nehezen fogja elviselni. Félek a szüléstől, ami senkinek sem egy gyerekjáték, akárki akár mit is mond, az igen is fájdalom, kő kemény fájdalom. Egy folyamat, amiben emberek halnak meg. Oké most lehet arra gondolni, hogy persze a mai világban már nincs annyi szövődmény, pedig van. Csak azokról anyáink nem beszélnek, a férfiak nem tudnak, nem halálosak de vannak.
Bár, ami tegnap történt a következő poszthoz kellene kerüljön, de olyan intenzív volt és olyan szinten megrémített, hogy nem tudom magamban tartani. Nincs kivel megbeszéljem, szégyelném is bárkinek megemlíteni. Igen olvastam róla és igen azt gondoltam, hogy ez velem 23-24 évesen nem történhet meg és nem is fog, de tegnap megtörtént. Kellemetlen volt és ha éppen nem egy baráti beszélgetés közepette lettem volna biztosan elsírtam volna magam. Megijedtem és a félelem még jobban úrrá lett rajtam, olyan szinten, hogy ma már emberek közé sem akartam jönni. Mintha mindenki látná, tudná.
Sajnos vagy sem, a szülés nem csak a gyermek világra hozataláról szól. A nő megváltozik, átalakul, más milyen lesz. Nem csak külsőleg, de belsőleg is. Olyan változásokon megy át érzelmileg és lelkileg, amelyek által egy teljesen másik személyiség lesz. Várom a babát, de ugyanakkor félek is tőle. Picike és védtelen. Én, mi vagyunk csak neki, nekünk, nekem kell gondoskodnom róla. Alkalmas vagyok rá? Nem tudom. Azzal biztatom magam,hogy ha Isten megadta a picit, mondhatni kérés nélkül, akkor biztos alkalmasnak talál rá. Vajon jó anya leszek? Vajon kellő képen oda tudok majd rá figyelni. Nem tudom és a legrosszabb csak az, hogy ez majd csak később, a születése után fog kiderülni.
Persze nem csak a baba miatt félek. Ez a megváltozott állapot megváltoztatott pár dolgot kettőnk között is. Talán örülnöm kellene, hogy a férjem ennyire lelkiismeretes, a kolléganőm férje nem az. Talán örülnöm kellene, hogy nem akar olyasmit amit most én sem. Még is néha úgy érzem, hogy az, hogy ennyire megváltozott a testem, visszatetszést kelt benne. Nem mondja, nem mutatja, sőt mindig megjegyzi milyen szép kismama vagyok, de valahogy a tükörből nem ez néz vissza és a felgyarapodott kilók sem ezt mutatják. Természetes a hízás szülés alatt? Igen. Mégis nagyon - nagyon félek attól, hogy nem fogok tudni lefogyni. Nem lesz az, hogy azt mondja szexi vagyok . . . és már nagyon régen nem is mondta. De, ha csak a hízásról lenne szó, de nem. A testem átalakult. Csípőm nagyobb, mellem nagyobb (és mindenki azzal riogat, hogy nagyobb is lesz). Plusz a lábaim is megváltoznak, más, teljesen más leszek, vagyok külsőleg. Nem tudom.
. . . és ott vannak még a személyiségbeli változások. Már most teljesen átértékelődött sok minden. Másnak van prioritása az életemben, de nem szeretném, hogy kóros legyen. Nem szeretném, hogy minden megváltozzon és még is minden meg fog.
Túl sok minden van most ami foglalkoztat és ezért nem is tudok kikapcsolni, pihenni. Nem megy, nem tudok aludni és nem csak azért mert nem kényelmes, hanem mert nem kapcsol ki az agyam. Minden, sajnos teljesen minden a terhesség és a baba körül forog és már most úgy érzem, hogy kezdek elszédülni. Néha szeretnék kiszállni, visszamenni a régi kerék vágásba . . . talán ez az, ami miatt úgy érzem nem leszek jó anyukája ennek a pici lánynak. Talán . . .
